A rizsát később adom hozzá, illetve van még 4 videó.

De az egyik halaszthatatlan, többen kérték a "bizonyítékot" az eddig elképzelhetetlenre.

A világegyetem alapjaiban rengett meg ettől a kíméletlen őszinteségtől. :) 

Holnap pedig elmesélem egy vidám, szombat reggeli biciklizés történetét. Ahol csak őszinte mosoly volt az arcokon. :)

2011 IronFertő

Sajnos kevés kép és videó készült, de lesznek még, pl. a hunrun.com oldalon, illetve a www.ironteam.hu oldalon.

 Videók:

és a képek:

Double Ironman 2011, Orfű

 Utolsó előtti héten 7 órát mentem, nagyon óvatosan, a verseny előtti héten szinte semmit. Nem éreztem jól magam, néha iszonyú fáradság tört rám, de megszűnt minden korábbi fájdalom, minden apró kis sérülésem meggyógyult, olyan lettem mint egy rugó amit pattanásig felhúztak. Úsztam párszor a neoprénben, ha éppen jól vettem fel, akkor kényelmes volt. Ha erősen csaptam a kezem a vízbe, akkor az ujjánál kicsit éreztem hogy befolyik, illetve a nyakamnál is néha, de nem volt ennek jelentősége.

Bringát is rendberaktuk, visszakerült rá a versenygumi, az eltört könyöklőben csavart cseréltem, üléshez hozzászoktam, de a stoplit csak a verseny előtti napra sikerült jóra beállítani.

Úszás:
Nem volt gondom az alvással, becsuktam a szemem és kikapcsoltam. Hajnal 3-4 körül Anita felkeltett, belapátoltam egy kis tésztát, majd visszafeküdtem. 6 körül kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam, levittem a bringát a depóba.
Kezdett feljönni a nap, látszott hogy kiváló idő lesz.
Ősi bölcsességeket osztottam meg a többi versenyzővel a színpad előtt: "A fájdalmat töröltem két napra a szótáramból", "Egy gép vagyok akit a távolság ellen programoztak". Mindenki arcán ott volt az átszellemült mosoly, szeretem ezeket a rajt előtti pillanatokat.
Felvettem a neoprént, kimentem a rajthoz, aztán amikor nem láttam merre kell úszni, vissza kellett mennem a szemüvegemért, hogy bemérjem a hajót. :)
Már a vízben voltam, amikor látom, hogy Ewil kolléga ugrani készül a stégről. Hiába kezdtem kiáltani: "Ne ugo...", csobbant. Szét is vágta a talpát, azt mondták később hogy két kagyló is volt benne. Nem volt gond, futott hajnalban is...

Elindult a mezőny, szépen kényelmesen mentem, kerülgettem a hínárt, figyeltem a hajót, próbáltam tartani az irányt, hogy a lehető legkevesebbet ússzak mellé - így is lett vagy plusz 1 kilométerem.
Körönként megálltam frissíteni, ittam, ettem. A teljes igazság persze az, hogy nem volt erre szükségem, csak azért álltam meg, mert nagyon kellett pisálnom és menet közben nem tudok.
Furcsa is volt vagy 6x léggömb méretűre vizelnem a ruhámat. Lapítottam is, úgy tettem mintha a banánt majszolnám, de szerintem a többiek is ezt csinálták a stégnél. :)
Gyorsan lement a fele, észre se vettem. Utolsó körben elköszöntem a kajakosoktól, kimásztam a vízből és elmentem átöltözni.
Panferik persze még a pucér seggemet is lekamerázta, hiába próbált Anita megvédeni. :)
Leültem enni rendes kaját, simán lement egy tányér tészta.
95%-os voltam,  meg se éreztem az úszást, nem szédültem. A Parasztorrú Delfinen nem fog már ki ez a tempó és mennyiség.
3:30 volt az időm.

Bringa:
Az elején nagyon magas volt a pulzusom, 160 felett, de 1-2 kör alatt helyreállt és beállt 130 körülre. Egy ideig kerestem a kényelmes tempót, aztán beálltam 27-28km/h átlagra. Öcsém mérése szerint az egész verseny alatt 12-15 perc közötti köröket mentem, teljesen egyenletesen.
Az egyik oldalon volt két viszonylag meredek, de szerencsére rövid emelkedő, a másik oldalon meg egész nap erős szembeszél fújt. Ahogy fent tekertem a keleti oldalon, 11 után láttam ahogy alattam a vízben Ottót kíséri az összes kajakos, akkor még a hajó felé.
Nagyon hamar baromi meleg lett, 30 fok körül. Nulla árnyék, a szembeszél pedig ha lehet még erősödött is.
3-5 körönként felvettem az újabb kulacsomat, 2-3 óránként folyamatosan megálltam szilárdat enni. (ezek rögzítve lettek vagy hajnal 3ig, ha összegyűjtöttem őket, majd kirakom).
130km körül hirtelen gond lett, lassultam, egyre többször felidegesítettem magam mindenen, fájt a nyakam, elkezdtem szenvedni, a frissítéssel is gond volt, a leghidegebb ital is húgymeleg volt. Itt elkövettem az első komoly hibát, nem vettem észre hogy mi a probléma gyökere.
Elkezdtem azon agyalni hogy biztos senki se fog kiröhögni ha most feladom, már eleget mentem, nagyon süt a nap, durván fúj a szél, már láttam másik egyéni versenyzőt az árokban pihenni, ha megállok nem lesz gond. Persze mentem tovább. Aztán hiába tekertem, leesett a pulzusom, 120,110,100, aztán már emelkedő tetején 80-90, fájt a mellkasom, nem láttam jól. Azt hittem hogy valamire allergiás vagyok, azért hunyorgok annyit, biztos belefújt a szél a szemembe valami bizbaszt. Itt eszembe juttott, azért megdögleni mégse kéne, megállok, odahívom az orvost és megbizniszelem vele hogy diszkvalifikáljon. Ha itt feladom már jó lesz egy edzésnek Nagyatádhoz. Semmi gond nem lesz, megérti mindenki. Hazamegyek, lezuhanyzok, drukkolunk kicsit a többieknek, alszunk, aztán visszajövünk Pestre. Az orvos biztos leszázalékol, csak panaszkodnom kell kicsit neki. A szakállas orvosok megbízhatóak, ez az ürge biztosan rávehető erre. Titokban megbeszélem vele, hogy zárjon ki. :)
Érdekes, hogy mennyire nem voltam képben, furcsa visszaemlékezni erre a szakaszra, nincs is meg az egész.
Beérek a frissítőpontra, megállok, óra 150km-en. Pulzus a padlón. Tétován állok az asztalok között, öcsém mondja, hogy mikor sminkeltem ki magam, mert túl sok púdert tettem az arcomra és túl sok pirosítót az orromra. Falfehéren nézek előre, keresem az orvost, szerencsére nincs sehol.
Hangosan értetlenkedek, hogy "egy robot sosem fárad el, nem értem mi a gond". Ekkor rámszól a túloldalról a kardiós csapat egyik tagja: "hát eléheztél".
"TÉNYLEG!"

Jön Gergő, (nélküle nem ment volna, borzasztó sokat segített, ezúton is köszönöm neki) tolja a kezembe a sört, igyad azonnal meg, jobb lesz. Lefekszek egy padra az árnyékban és megpróbálok mindent magamba tömni. Nagyon nehéz volt enni, semmit nem kívántam, már akkor okádnom kellett a cukros dolgoktól. Izót, levest, sört, tésztát, rizst, banánt, mindent betápláltam a testembe.
Röpke 1 óra alatt rebootoltam a készüléket, mint egy főnix magamhoz tértem a romokból, közben megmasszíroztak a lányok, mondták hogy semmi gond a lábaimmal, teljesen lazák.

Pályára álltam újra, a korábbi tempót tartva kényelmesen tekertem, nem figyeltem a távolságra, csak élveztem az egészet. Néha beszélgettem a többiekkel, integettem az embereknek, hülyéskedtem a frissítőkkel, újra jól szórakoztam.
Elkezdett sötétedni, felszereltük a lámpákat, messziről úgy néztem ki mint egy autó, vagy egy leszálló ufó. Persze a hátsó lámpa meggyengült, de felakasztottam a rajtszámos gumira, szerencsére kibírta.
Hamarosan teljesen sötét lett, semmit nem láttam, de egyre viccesebb kedvem lett, egyre könnyebb lett az egész. 200km után mintha átkapcsoltak volna valamit rajtam, minden fájdalmat, kényelmetlenséget lekapcsoltam. Nem fájt a csuklóm, a hátam, a nyakam, semmi. Most se, napokkal a verseny után. Nem értem miért.
Boldogság volt, még gyorsítottam is. Néha kicsit berregtem a kanyarokban, óbégattam mindenkinek. Aztán amikor egyszer 40-50el mentem a sötétben az egyik lejtőn, megláttam egy sünt, utána ott már fékeztem végig. Az a szakasz le is hűlt nagyon, kicsit fáztam, de elviselhető volt.
Még 120km, 100, 80, 60, 40, ÖRÖM, 30, 20, 2 kör már csak. Láttam a futópálya visszafordítóját, ordítottam nekik: "UTOLSÓ KÖRÖM, JÖVÖK!"

360km, 1972m szint összesen.
~18 óra lett, a bringán töltött idő 14:12:00, ~25.4km/h-s átlag.

Futás:
Cipőt cseréltem és elindultam. Tudtam hogy menni fog, rengeteg időm volt még . Semmi fájdalom, de tényleg semmi, se a térdem, se az izmok, se a hátam, semmi bajom nem volt. Könnyedén megindultam, kocogva, dumálgatva.
40-50ig érdekes nem történt, halálra dicsértek hogy milyen jó a mozgásom, nem is látszik rajtam a fáradság. Végig figyeltem, hogy ne essen 125 alá a pulzusom.

Aztán észrevettem, hogy a 3. helyezett egy vagy két körre van tőlem.

Itt elkövettem a második hibát.
Egy rendkívül ravasz taktikát találtam ki, miszerint a kitartásommal és akaratommal megtöröm az ellenfelem. Megpróbáltam utolérni. Gyorsítottam. Ment is ez vagy 10km-n át, aztán kezdődtek a gondok. Közben Fajankó megnyugtatott hogy itt két maraton van, egy első és az utolsó. Majd üdvözült mosollyal az arcán figyelt bennünket.
A tervembe elfelejtettem beleszámolni az ellenfél megingathatatlan akaratát. Hihetetlen elszántsággal haladt tovább. Ráparáztam arra, hogy folyamatosan mögöttem van és csak a lépéseimet figyeli. :)
Öcsém szerint itt már nem voltam teljesen beszámítható, összefüggéstelenül beszéltem. Kivégeztem magam, az ötödikből lett a harmadik, a harmadikból a negyedik, negyedikből meg ötödik. Szoros volt, talán 2-3 kör volt a végére köztem és a harmadik között, de János teljesen más dimenzióban létezik, UB-t ment, nem voltam ellenfele.

Közben eljött a durva hasmenések szakasza is. A hosszabb versenyeknek van egy sajátossága, miszerint ha sokat mész, befosol és hánysz. Ez elkerülhetetlen, mindenkinek meg kell ezzel küzdenie. Erről persze senki se mesél, olyan ez mint a kisgyerek. Az órákig tartó hajnali sírásokról, non-stop üvöltésekről, fogzásról nem szólnak a történetek. :)
Elsőre visszamentem a szállásra.
Másodikra is visszamentem a szállásra. Ott már volt gond bőven. A gondnok és a családja pont a szobánkkal szemben evett az asztalnál. Leültem a vécére és minden szavukat hallottam. Aztán egy perc alatt annyi gázt bocsájtottam ki, amivel egy kisebb műholdat simán föld körüli pályára lehetett volna állítani. Elvégeztem a dolgom, kimegyek.

Döbbent csend.

Én: "Jó étvágyat kívánok!"

3 másodpercre megállt a világ.

Viszontlátásra!

A következő egy toitoi volt, ott jöttem rá, hogy remegő lábbal nem tudom már megtartani magam, nincs bennem annyi erő. Később FJani felvilágosított, hogy nem is ultrás versenyző, aki nem ül rá. :))

Még 16 kör volt hátra és eljött az a kegyetlen szenvedés, amire nem számítottam. Hirtelen minden erőm elment és nagyon komoly fájdalmaim lettek. A forgómban, bal térdem, a jobb talpam és még pár helyen. Órákon át nem tudtam teleszívni a tüdőmet levegővel, csak 70-80%-ig - ilyen már volt nagyatádon is, nem kellemes. 3-4 órán át vagy a befosást tartottam vissza, vagy a félrenyelt ropit öklendeztem vissza, vagy próbáltam nem beleesni a tóba. Elkezdtem fázni, megállás nélkül nem sokáig húztam volna.
Majd azt vettem észre, hogy a kezembe nyomják a zászlót és csillag alakzatban megindulunk a kísérőimmel az utolsó körömre. Szóltam is nekik, ha felborulok, a lábamnál fogva is behúzhatnak a célba.

Talán valami ~5 óra lett az első maraton és ~7 a második. 12:30:00 volt a 84km.

34:02:00 lett az időm, 5. helyezés.

Összesen elég sokat kellett a sátrakban buziskodnom, 6-7 óra is elment ezzel. Rettenetesen sokat ittam, de már jól tudom kezelni a puffadást:), csak az utolsó pár órában kellett gélre átállnom, >25 órán át szilárd kaján mentem. Rizottó, bolognai, ropi, leves. Bement vagy negyed kiló méz, vagy 3 gél, 2 powerbar. Vizet csak egyszer ittam, többi az nagyon híg izó volt.


Hihetetlen élmény volt.
Olyan elit klubba léptem be, ahová csak a legkeményebbek nyernek felvételt. Olyan dolgokat tanultam magamról, a frissítésről, a többi versenyző iránti tiszteletről, amit enélkül soha nem értettem volna meg.

Sok új ötletem van a további versenyekkel kapcsolatban, a jövő évi projekt attól függ mennyit tudok futni a télen. Ha sokat, akkor be tudok ennél sokkal nehezebb versenyt is vállalni. Van ilyen még itthon, nem is kell messzire menni. :)
Nagyatád az fix program és biztosan tudom, a 2012-es duplán is megjelenek valamilyen formában.

Ez a verseny nem jöhetett volna létre a családom, Anita, Gergő, Tamás, Panni, másik Gergő és még sok más ember támogatása nélkül.

Ezúton is szeretném megköszönni nekik, hogy eljöttek, ápoltak, öltöztettek, vigyáztak rám.

Pontosan emlékszem a pillanatra, ahogy bámultam a pólót:

2009. augusztus 13, Nagyatád, csütörtök este, tésztaparti a pizzériában. Herr Gyulától megkérdeztem, hogy kinél kell kifizetni a plusz kísérőm kajáját és észrevettem hogyan figyelik az asztaloknál ülő emberek Szilárd hátát. A bonyhádi dupla finisheres pólóját hordta.

Még az első IM-et se teljesítettem, de éreztem, nem lesz megállás, kell egy ilyen.

Azóta minden sporttal kapcsolatos tevékenységem arról szólt, képes leszek-e erre. A Cetrendek, a második IM, a sok maraton, homemade maraton, biciklizések, az összes szándékos, vagy véletlen eléhezés. Minden sérülésnél azt figyeltem, tudom-e folytatni, minden verseny végén az érdekelt csak, hogy tovább tudnék-e menni. Tavaly külön örültem, hogy a maraton alatt úgy megszenvedtem, hogy lejött a bőr a talpamról és kiújult a fájdalom a forgómban.

Sehol nem kellett komolyan erőlködnöm, mindenhol tudtam volna gyorsabbat menni, mindennek a végén tudtam még fokozni a tempót.

Gondolkoztam, hogy nevezzek-e idén. Már hónapokkal ezelőtt leveleztem Zsolttal erről az UNI Challenge-ről, csábító volt, de ősz óta nem tudtam eleget edzeni, nem futottam annyit mint szerettem volna, a bringa is 1000km alatt volt még egy hete is. Ultrás ismerőseim próbáltak lebeszélni, várjak egy évet, jobb lesz.

Nem vártam.

A "Nógrádi gyors" alatt éreztem először hogy szintet léptem, teljesen triviális volt nagytányéron menni, aztán futottam maratont úgy, hogy az utolsó 5-6km-t 4 percesek alatt nyomtam le. Láttam, végre igazodott az irányító akarathoz a belső váz.

Beneveztem.

Majd két hétig felváltva hányingerem, vagy gyomorgörcsöm volt az idegességtől. Közben átállítottam az alvási szakaszomat korábbra pár órával és elkezdtem a versenyre koncentrálni. Elkezdtük betanulni a frissítést, Anita előre lefőzött mindent. Az utolsó két hétben ezekkel kísérleteztünk, ettem hidegen, melegen, kézzel, lábbal, száj nélkül, éjjel, nappal a tervezett kajából. (igen, vittünk tölcsért is) :)

Jött az első gond, hiába terveztem ezt éveken át, gyenge bábbá váltam, meggyengültem fejben. Sokáig kételkedtem, nem tudtam elképzelni ezt egészet. Szerencsére egy telefon rendbe rakott, Norbi rámszólt, hogy ne buziskodjak. Gyorsan át is alakultam egy géppé, akit a távolság ellen programoztak. :)

Megírtuk Anitával a listát, beszereztünk mindent ami hiányzott, beültünk az autóba és elindultunk megnézni, férfi tud-e gyereket szülni:

Hely, szállás, idő, szervezés, hangulat tökéletes volt. A bringapályát elsőre fordított irányban jártam be, majdnem el is taknyoltam egy huplin. Az már nem érdekelt, hogy más elképzeléseim vannak a "sík" és az "enyhe emelkedő" kifejezésekről mint Zsoltinak. Adott volt a feladat, a gépet már pályára állították, nem lehetett letérni róla.

Egy hetet izgultam előtte, nehogy elmaradjon az úszás. Tervem persze megvolt: a végén megyünk a legközelebbi uszodába és leúszom.

Lement a bemutatkozás, mindenki egyenként a színpadon, furcsa, megtisztelő érzés volt, hogy ismert arcok között álltam. Azok mellett, akiket korábban csak képről, vagy egy-egy versenyen messziről láttam. Rendkívül pici az ultrás tábor.

Itt inkább befejezem, majd írom tovább a beszámolót, de túl fáradt vagyok az értelmes gondolkodáshoz. A folytatásban elmesélem milyen töksötétben 50-el gurulni egy lejtőn húszszor, hogyan kell a halálos eléhezésből visszatérni (80as pulzusom volt tekerés közben), hogyan kell feloldani a közben már loop-ba jutott mélypontot (majdnem feladtam), hogyan kell 5 óra körüli első maratont futni, hogyan nem szabad 50km futás után gyorsítani, hogy kell ott könnyezni a fájdalomtól ahol senki sem látja, hogy kell láb nélkül, pusztán akaratból futni 16km-t, hogy kell a másikat bíztatni amikor öklendezik a kerítésbe kapaszkodva, vagy amikor már fél órája nem tud kijönni a toitoiból, hogy kell jobban drukkolni a másiknak hogy be tudjon érni, mint saját magadnak.

Láttam olyan kemény embert, hogy nem hittem a szememben. Nem tudom hogy képes lennék-e akkorát küzdeni mint Ő...

58 kör volt ezen.

You need to be comfortable with being uncomfortable. 

A Tóparti futópartin debütált a  fiam, két kilométeres babakocsis futással. Melegítés nélkül!

Kényelmes 5:39-es összátlaggal sikerült 101km-t menni (a héten).

Bringám elkészült, kegyetlenül lent van az eleje. Öröm lesz betörni hozzá a testem.

A zacskótartós ülésen gondolkozok, mindig zavart, hogy a hosszabb tekerések alatt elzsibbadt a cerka és a medencém alja.

Milyen pedált és stoplit vegyek? Idén el akarom kerülni a térd és csípősérüléseket. Olyan kell ami lötyög. Torz testemhez képtelenség egy fix pedált beállítani.

Milyen neoprén-t vegyek? Legolcsóbbat nem akarom, de a legdrágábbat se. Az alábbiak 2-300 dollár körül mozognak:

Bluesevenity Reaction, Bluesevenity Fusion, 2XU T:2 Team, Profile Design Blitz, Tyr Hurricane Cat 1

Egyáltalán mire figyeljek? Illetve, ha évente 1-2x fogom csak használni, pár órán keresztül, számít-e milyen? Vegyek egy Sprintet és kész?

Szakértsetek!

Nincs időm hosszan kifejteni, csak a lényeget írom:

Idén nem tudok felkészülni Nagyatádra, sajnos a térdeim már nem bírják a jelentősen megnőtt tömegemet. Mivel szeretném, ha a következő pár évtizedben még lábra tudnék állni, ezért kénytelen vagyok abbahagyni.

Mostantól csak szurkolóként tudok megjelenni a versenyeken. :(

Kegyetlenül megtorolja a figyelmetlenséget. :)

Idén is megvolt a februári, csak kicsit későn indultam neki. 

Ennek köszönhetően találkoztam a nindzsasapkás Tepóval, meg is dumáltunk, hogy legkésőbb május 20-án részletesen is megdumálunk mindent. :)

Jól ment, 15km utánra időzítve volt egy ebéd, ami kicsit elhúzódott, mert a családom legkisebb, vizelettartási problémákkal küzdő tagja kihasználta, hogy elkalandozott a figyelmem egy pillanatra és megjelölt. Egy négyzetméteren. 

Ez az egyetlen igazán meleg téli futóruhám, muszáj volt megszárítani.

Nettó futóidőm: 

15km 1:22:50 5:32

35km 3:17:28 5:39

Összesen: 4:40:18

Futottam már ilyen maratont is. :)  Télen mindig jól megy a futás.

Ez a helyzet:

Rendes a fiam, csak 1 órával alszok kevesebbet naponta. Elég fasza ez a gyerekdolog, rájöttem, hogy nem csak a gyártási fázis, hanem a végeredmény is örömet okoz. :)

Elsőre gondot okozott elfogadni, hogy nincs savegame, nem tudom letenni akkor amikor akarom, de már feldolgoztam. Egy biztos, a gyerek rendesen beleekézik az életünkbe, megváltozott minden,de jobb irányba.

Idén, a téli felkészüléstől függően kettő, esetleg három "rendes" versenyre megyek el (résztvevőként), egy ebből a szokásos nagyatádi ironman, a többiről majd beszélek, ha aktuális lesz.

Próbálok sokat futni, hamarosan kiderül, hogy mennyivel sikerül a szokásos 50km felé tolni a heti adagot. Küzdök a csonthártyagyulladással, ez a 3. tél így, nem kellemes, de már ismerem a trükköket.

Május végén találkozunk, Vasapunál!

(Anita ugyanannyi kiló mint a terhesség előtt. Már elkezdett kocogni - szerencsére idén is lesz jó magyarázatom, miért maradok le (babakocsi). :)

Kösz mindenkinek a jókívánságokat és ne haragudjatok, hogy csak lassan válaszolok.

Egyszerűen az a helyzet, hogy naponta nagyjából -7 órám van. Sajnos az egyik dolog, amiből ezt az időt el tudom venni, az a blog. Az íráskényszerem másfelé vezetem le mostanában. Ez van.

 Az edzések mennek tovább, de idén már csak lazán. 19xx-nél tartok, úgyhogy a 2000-et még megcsinálom. A jövő évi tervek nem változtak.

-

Nem fogom a blogot átalakítani, ez mindig is az én dolgaimról fog szólni, nem cserélem ki az avatarom Gergő képére. 

Azt viszont tervezzük Anitával, hogy neki is elkezdünk írni egyet közösen. Fényképekkel, vicces dolgokkal.

A fiammal sok érdekes történt, már megkezdtem a kiképzését, jó alany.

Tegnap éjjel a 4 órás egyhuzamban alvás versenyen indult, végigment. 

A harmadik napon, a kórházban pelenkáztam. Ravaszul kifigyelte, hogy mikor fordulok el egy másodpercre és iszonyatos, két méteres vizeletsugárral megjelölte a szomszéd ágyon fekvő nőt és lányát.

Az idő ebben a pillanatban megállt.

Kétségbeesetten próbáltunk mindketten kármenteni, de a megállíthatatlan erő elszabadult és önmaga ellen fordult. A végén elnézést kértünk és letöröltük az arcát is. :D

Ha a szülés előtt sportoltál, készülj fel arra, hogy nem lesz egyszerű menet.

16 körül mentünk be, még nevetgélve, hogy ha csak 5 percenként fáj - persze jóval erősebben mint egy menstruáció, akkor nem lehet gond. Játszva megoldjuk. Később már kértük az epidurális érzéstelenítést, mert kezdtek eldurvulni a dolgok.

Vagy egy órát próbálkoztak, mire betaláltak rendesen a két csigolya közé és át tudták szúrni a szalagokat. Közben már percenként voltak fájásai és előre görnyedve szenvedett.

Én itt éheztem el először, miközben Anitát mozdulatlanul kellett tartanom, majdnem felborultam a teljes berendezéssel együtt. Megoldottam, legalább kicsit átéreztem a szenvedést.

A kitolási szakasz egy könnyed óra volt.

Aztán november 29-én, 1:36-kor felsírt Gergő. Meg mi is.

Amikor azt hiszed, hogy már nem lesz durvább, még 2x keményebb lesz. Rendesen személyiségformáló ereje van a szülésnek. Rendberakja a dolgokat az ember fejében.

(A MÁV kórház szülészete tökéletesen működött, tele profikkal, akik mindenben segítettek. Nagyon elégedettek vagyunk velük, csak ajánlani tudom őket.)

It is your destiny. Join me, and we can rule the galaxy as father and son.

Gergo

Ezer paraméter megbeszélése után ez a két verzió maradt: Gergő vagy Nóra.

Pár hét/nap és elkészül végre.